„Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” – az idei ÉlesztŐ résztvevői Keresztelő János nyomán próbálták megérteni, mit is jelent pontosan az, amikor kisebbé válik az „én”, hogy Krisztus tudjon növekedni. Öt nap alatt mindenki hosszú utat járt be, így személyes megtapasztalásokból idén sem volt hiány.
„Ha rá akarunk lépni a megszentelődés útjára, akkor a bűnvallással kell kezdenünk. Meg kell tanulni, hogy Isten szentnek tart minket, bármit tettünk, de próbáljunk meg méltóvá is válni ehhez.”
Édes Édua
„Sok, számomra fontos ember eljött, velük önkénteskedhettem. Azt viszem haza, mennyire fontos a helyes istenkép, az engedelmesség, és hogy én legyek kevesebb, Ő pedig több.”
Molnár Julcsi
„Ha ezt az utat választjuk, akkor nehéz lesz ugyan, de nem kell félnünk, mert mindig kapunk fentről segítséget.”
Krcho Bori
– Ilyen és ezekhez hasonló, fontos morzsákat vittek haza idén az ÉlesztŐ résztvevői. 5 nap, 4 éjszaka, közel 180 résztvevő, 35 különböző program és egy téma – ez volt a Fiatal Reformátusok Szövetsége idei országos találkozójának mérlege számokban, de ezeknél jóval több találkozás történt Hercegkúton.
Szükségünk van egymásra
Több-kevesebb – ezzel a mottóval várták idén az ÉlesztŐ résztvevőit, hogy a hét végére Keresztelő Jánossal együtt, őszintén vallhassák: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” A szervezők idén arra törekedtek, hogy útmutatást adjanak a megszentelt élethez, a résztvevőkkel közösen vizsgálják meg, mi is történik a megtérés után. Ebben segítettek Csomós József tiszáninneni lelkipásztor főelőadásai, amelyeken arra emlékeztetett, mennyire sorsfordító, amikor a Szentháromság Isten bemutatkozik, és azt mondja „Én vagyok”.
Szerdán Mózes és az égő csipkebokor történetén keresztül érthette meg a hallgatóság, hogy az Isten által megszentelt élet forrása maga Isten, ezért nem ég el az ember az Úr közelében, és a felvállalt élet ezért nem lesz teher. Csütörtökön Krisztus elfogása állt a középpontban, emlékeztetve rá, hogy a megszentelődés útja az, amikor nem térünk el a küldetéstől – akkor sem, ha úgy tűnik, kilátástalan a helyzet. Így jutottak el a résztvevők péntek délelőtt Saul megtéréséhez, ahhoz a történethez, amelyben egy vallásos ember válik hívővé. Aki azt hiszi, hogy tudja az utat, és a maga választotta megszentelődés útján jár, az el kell jusson önnön valóságának a határáig, rá kell ébredjen, hogy nem Istenért dolgozik, és felé kell fordulnia. Ez az az út, amelyen szükségünk van egymásra és a közösségre.
A régi és az új
Régen, egy angol településen komoly büntetéssel sújtották a tolvajokat. Így történhetett meg, hogy egy testvérpár homlokára égették az ST (sheep thief – juhtolvaj) feliratot, miután kiderült, mit tettek. Az egyikük nem tudott ezzel a teherrel élni, és eldobta életét, de a másik megtért, igyekezett mind jobb és jobb emberré válni. Néhány évtized múlva idegenek érkeztek a faluba, akik meglátták egy öregember homlokán az ST feliratot. Egy idő után megkérdezték, mit jelent, mire ezt a választ kapták: „Nem teljesen tudjuk régi történet ez már. De talán azt jelenti, hogy szent.”
Ezzel a történettel foglalta össze Kendi Csaba, a Zempléni Egyházmegye esperese a szombati záró istentisztelet üzenetét. A lelkipásztor Máté evangéliuma 9. fejezetének 14–17. versei alapján szólt a résztvevőkhöz: „János tanítványai arról kérdezik Jézust, miért böjtölnek ők és a farizeusok is, miközben Jézus tanítványai nem. Nem értik, mi történik, ahogy sokszor mi sem értjük, miért változnak a körülmények, vagy éppen miért szakad vége ennek a néhány különleges napnak.”
De Krisztus rámutat, hogy ha ő velünk van, nem vagyunk egyedül, és nincs okunk a kesergésre. Ott van a régi és az új közötti feszültség, de Krisztushoz ragaszkodva el lehet engedni a régit. „Van egy jó hír: az ÉlesztŐ folytatódik. Jézus azt kérdezte: gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Igaz ez ma is, nem kell itt hagynod azt, aki miatt annyira jó itt lenni, úgy mehetsz haza, hogy Megváltód veled marad” – hangsúlyozta.
Mint mondta, mindig hatalmas a különbség a régi és az új között, és haza lehet térni kicsit megstoppolva, megfoltozva – de úgy is, hogy mostantól minden más lesz. „János tanítványai csak foltozni akartak – ahogy olykor mi is. Sokszor helyrepofozzuk, életszerűvé tesszük hívő életünket, de ezek a foltozások nem tartanak soká, egy kis gond azonnal felszakítja őket. Ezért kell most feltennetek egy kérdést: Krisztus lett az, aki növekedni tudott?” – bocsátotta útjára a hallgatóságot Kendi Csaba.
A szájtól a szívekig
A résztvevők közül többen komolyan vették az elhangzott kérdést, és mérlegre tették, mi is növekedett bennük a héten. „Gondterhelten érkeztem meg a sok feladat miatt, attól féltem, hogy ez a félelem felülírja a részvételt, és nem tudom majd élvezni a hetet” – emlékezett vissza Lukács Tamara. Végül azonban a feladatok és a szolgálat mellett is sikerült megélnie ezt a néhány napot, mert a központi téma folyamatosan foglalkoztatta. Így már nem volt olyan megterhelő számára a regisztrációs csapatban végezni feladatait, és az sem, amikor az egyik főelőadás után bizonyságot tett arról, hogy találkozott Krisztussal. „Mindenki másképp látja a megszentelődés útját, erről beszéltünk egész héten. Hazaviszem magammal, hogy mind a széles útra születünk, ezért azon kell dolgoznunk, hogy az út keskeny felére jussunk. Tele van a szívem hálával, hogy itt lehettem és tanulhattam arról, mi az, amit jó szívvel tudok elvállalni és elvégezni” – magyarázta Tamara.
A háláról hasonlóan vélekedik Képes Lóránt is, aki pénteki bizonyságtételével sokaknak adott maradandó útravalót. „Én magam az előadásokról szedegettem morzsákat, illetve nagyon sok új embert ismertem meg – fogalmazott. – Nagyon hálás vagyok értük és a megosztott történeteikért, meghatározó pillanat volt, hogy a bizonyságtételem után megtapasztalhattam a közösség támogató erejét.” Lóri számára Veres Péter előadása jelentett sokat, amelyben a nyírségi lelkipásztor úgy fogalmazott: mindenkinek az a feladata, hogy beálljon arra a helyre, amelyet Isten készített nekünk – oda, ami csak ránk vár. „Jó volt átélni, hogy a történetem, mindaz, amit megtapasztaltam, elért az emberek szívéhez, és talán haza is visznek belőle valamit. Az, ami a számtól elért a szívekig, útközben szeretetet ébresztett bennük, és utána megajándékoztak támogatásukkal, szavaikkal, öleléseikkel” – idézte fel.
Molnár Zsófiának pedig éppen a közösség megélése, a keresztyén közösség összetettsége vált a legfontosabb útravalóvá:
„Mellbevágó a gondolat, hogy az egyház nem barátok közössége, de Jézus Krisztus által lehetünk barátok, harcostársak és sorstársak. Vele közösen tehetünk bizonyságot arról, hogy Isten a gyarlóságaink ellenére is olyan kegyelmes, hogy általunk közli üzenetét.”
Kapcsolódó galériánk:
Farkas Zsuzsanna, fotók: Szarvas László