KÉPMÁS
Kép. Kész.
Más. Másol.
Az első azt üzeni: kész van. Teljes, tökéletes, nincs benne hiány. Ahogy Cseri Kálmán mondja a teremtésről: „Úgy van.” A másodikban feladatot látok: „Úgy legyen!” Másolni azt a képet, azt a tökéleteset – képmásnak lenni. Újra és újra megpróbálni.
És érzem a feszültséget. A kettő közötti hatalmas különbséget. Nem MÁSokon, MÁSokban, hanem magamban. Milyen képmás vagyok? Kit másolok? Simon Péter, aki elhívása és hitvallása után a Kéfás nevet kapta (kőszikla), nyomokban Jézust tartalmazott. Majd nagypénteken az ellenkezőjét is legalább olyan meggyőződéssel vallotta: „Dehogy vagyok MÁS! Titeket MÁSollak! Semmi közöm a „Kép”-hez!”
Péterből, a kősziklából így lesz újra Simon, a jézusnélküli tanítvány, aki visszatér a halászhálókhoz. Egészen addig nincs a helyén, amíg (a háromszori tagadást követően) háromszor meg nem vallja: „Te tudod, hogy szeretlek, Jézus! Újra képmás akarok lenni. De most már egy kicsit másképp…” Így újrakezdi, folytatja a MÁSolást, hogy képmás legyen. Mert a kép: kész. A képmás: másol.
Ámen!
Kiss Miklós, lelkész
Fotó: Loksa Melinda