Bár egy zarándoklatot a legkönnyebb a megérkezés pillanatával lezárni, földi életünk valójában egy folyamatos úton lét, hiszen „nincs itt maradandó városunk”. De mi történik akkor, amikor ezen az úton Isten nem válaszol az imáinkra, és hiába kérjük, nem veszi el az életünkből a töviseket? Mikló Boldizsár igehirdetésével és úrvacsorai közösséggel ért véget az idei ÉlesztŐ.
Egész héten ott lebegett az imádság témája körül egy súlyos és megkerülhetetlen kérdés: mi van akkor, ha nem válaszol az Úr? A záró istentiszteleten Mikló Boldizsár Pál második korintusi levele 12. fejezetének első 10 verse alapján kereste a választ. Mint mondta, mindenkinek van olyan élethelyzete, amiről az apostol beszél: amikor egy „tövis adatik”, és hiába kérjük, Isten nem veszi el. Sokan pontosan emiatt a csend miatt fordulnak el az Úrtól, ám a lelkipásztor szerint nem lett volna jó irány ezzel a nehéz témával kezdeni a hetet.
Pál apostol a felolvasott szakaszban szinte dadogva, vonakodva beszél saját isteni kinyilatkoztatásairól, ellentétben a Korintusba érkezett hamis tanítókkal, akik előszeretettel dicsekedtek ilyesmivel. A találkozó idei főelőadója azt hangsúlyozta, az Istennel való találkozás és elragadtatás annyira személyes élmény, hogy önmagában ebből nem fakadhat valaki felé tisztelet a gyülekezet részéről. „Ha nem látható a mi zarándoklatunk és imaéletünk a tetteinkben, akkor az egy öncélú tevékenység. Ha nem látható rajtam, hogy megszólított és átformált az Úr, akkor miről szól ez?” – tette fel a kérdést. Hozzátette, hogy ha a találkozóról hazatérve csak azt mondogatjuk, micsoda élményben volt részünk, az kevés. A találkozásnak a hétköznapi cselekedeteinkben kell hitelessé és érezhetővé válnia.
Nem a könnyű út
A keresztyén élet ugyanakkor nem ment fel minket a tövisek, a mélységek és a csalódások alól. Mikló Boldizsár D. A. Carson Pál imáiról szóló művére hivatkozva emlékeztetett, hogy az apostol szinte sohasem imádkozik magáért vagy a körülményei megváltoztatásáért, azt viszont őszintén megvallja, hogy van egy tövis az életében. Mivel nem tudjuk pontosan, mi volt ez – fizikai vagy lelki fájdalom –, pontosan ebbe a hiányba helyettesíthetjük be a saját életünk töviseit. De a lelkipásztor arra is figyelmeztetett, hogy ha hitéletünkben csak az élményekre helyezzük a hangsúlyt, nem fogjuk elbírni a csalódásokat. A sátán munkája pontosan az, hogy egy-egy krízishez további mélységeket és hazugságokat csatoljon, elhitetve velünk, hogy Isten nem szeret minket, csak büntet. Pál apostol is megküzdött ezzel a fájdalommal, de megkapta az Úr határozott üzenetét – ahogy mi is: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”
„Valójában nincs olyan, hogy meg nem hallgatott imádság. Olyan van, hogy meg nem válaszolt, vagy nem úgy megválaszolt, ahogy mi akartuk. De minden ima meghallgatott ima” – szögezte le a lelkipásztor. Hozzátette, ilyenkor átértékelődik a kapcsolatunk az Úrral. Egy megtört világban élünk, ahol a rossz is az életünk része, Isten azonban megszabadíthat minket e dolgok hatása alól.
A legvégső és legmélyebb példa erre épp az úrvacsora. Pál háromszor kérte, hogy Isten vegye el a szenvedését, ahogy Krisztus is ezt kérte a Gecsemáné-kertben, mégsem azt a választ kapták, amit emberileg reméltek. „Azért vehetem el ma az úrvacsorai poharat, mert Isten ott nem válaszolt Jézus imájára. A keresztben az erő és az erőtlenség tökéletes egységbe forr” – fogalmazott Mikló Boldizsár, rámutatva, hogy Krisztus pontosan az erőtlenségben mutatta fel a legnagyobb erőt.
Az ÉlesztŐ zárásaként a lelkipásztor arra bátorította a résztvevőket, hogy az imádság útján mindig érkezzenek meg Isten közelébe, ugyanakkor engedjék, hogy az egész életük egy folyamatos zarándokút maradjon. És ha egy tövis kerül az útjukba, emlékezzenek rá: Isten üzenete sokszor ezzel tud igazán célhoz érni- így, ha bármivel dicsekedni akarunk, Krisztus „erő-erőtlenség” dicsőségét mutassuk fel a világnak.
Farkas Zsuzsanna
fotó: Szarvas László
A búcsúzás képekben:
