Hej, ráérünk arra még!
„Örvendezz a te ifjúságodban, és vídámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von!” (Préd 12,1)
Petőfi csodás verse hűen leírja, miként éljük életünk a modern világban. Minden várhat, majd megcsinálom, majd oda megyek, majd lesz valahogy, majd lesz valami. Az ifjúságunk a miénk, vagyis majd én eldöntöm, mikor mit csinálok vele. Ha én úgy akarom, akkor csak a húszas éveimben lesek oda Isten és az egyház felé, vagy majd kicsit később. Mert ugye a Bibliában meg van írva, hogy mindennek megvan a maga ideje, akkor úgy is élhetek, ahogy szeretnék, majd ha itt lesz az ideje, majd lesz valahogy, valamikor. Most még nem! Most jöhetnek a bulik, a fesztiválok, az egyetemek. Jöjjön pár tetkó, utazás, habzsi-dőzsi. Aztán ugye már 30 körül járunk. El kéne menni valami munkát keresni, idővel jön a házasság meg a család, ha összejön. Majd lesz valahogy, valami. Aztán megy a munka, nőnek a gyerekek, minden nap hosszú és sűrű, telnek az évek, sebaj! Majd ha már nyugdíjas leszek, lesz időm és odalesek Isten felé, lehet, még templomba is eljárok. Majd lesz valahogy, valami. Jaj, hogy elfutott ez a sok év, most hogy már érzem a végét, kicsit félek. Pedig én végig hittem, és Isten közelében jártam – akkor mégis miért félek ennyire? Most mi lesz, hogy lesz?
Gyerekként hiába voltam református család gyermeke, nem jutottam el soha a református táborokig. Komolyabban az egyházzal csak a konfirmációkor találkoztam. Azóta eléggé odaszoktam az egyházhoz, az emberekhez, Istenhez. Sok minden történt az elmúlt 15 évben. Sok tábort szerveztünk gyerekeknek is, és látva a református gyerektáborokat gyakran hiányzik az érzés, a tudat, hogy én nem voltam soha. Amikor eszembe jut ez az ige, hogy ifjúságunk idején gondoljunk Teremtőnkre, nem tudom, elég ifjú voltam-e. Már gyerekként is lehettem volna közelebb.
Szeretem azt az érzést, amikor épp valahol egyedül vagyok a szabadban. Lehet az a földeken, a természetben, úton, vagy épp a tornateremből kilépve az isteni szeretet tudatában, elfog a boldogság. Szinte felemel, néha még egy kis szellő is besegít. Olyankor úgy érzem, az Isten kezén vagyok, és kicsit felemel, hogy jobban halljon. Vagy azért, hogy valamit a fülembe súgjon, hogy csak én halljam. Talán azt, hogy jó úton jársz. Hogy nincs értelme a sok mindennek, ami elveszi a szíved, az eszed, az időd, a pénzed. Hogy ez mind csak töltelék, nem fontos, nincs rá szükséged. Csak rám van szükséged! Csak az én közelségemre. Csak gyere hozzám, maradj és akkor minden rendben lesz. Időben jöttél.
Ima
Uram, köszönöm neked, hogy ezek a táborok hívogatják az ifjúságunkat már egész kicsiny koruktól kezdve. Köszönöm, hogy lehet Felvidéken is egy ilyen, és ekkora tábor, mint az Élesztő. Köszönöm, hogy voltak évekkel, évtizedekkel ezelőtt már fiatalok, akik mára már szervezőkké váltak, hogy ez továbbra is működhessen. Köszönöm a munkájukat, az erejüket! Köszönöm Uram, hogy megadod nekünk a gyermekek csodáját! Azt, hogy a Te szerelmed irántunk leírhatatlanul nagy, és egy gyermek születésével kicsit mégis érezhetjük, mennyire szeretsz minket. Aki szülővé válik, ráébred, mekkora a szerelmed, hogy a saját Fiadat adtad érettünk. Hiszen mennyire féltjük, a széltől is óvjuk őket, és neked mégis volt erőd ezen felülemelkedni. Uram, belegondolva abba, hogy ezt tetted értünk, nincs is mit kérni – hiszen mit adhatnál még többe?! Ámen!
Ének: Áldjátok az Urat mind…
Szuri András
Fotó: Cseh Lajos