Számomra az egyik legszebb szó a kegyelem, a szeretet fogható még hozzá. Szeretem ízlelgetni, mert mindig hálával, boldogsággal, viszontszeretettel tölti el a szívem. Hisz ez a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam, kaphatok.
Megdöbbent, mikor nem fogadják el. Hogy lehet egy ajándékot visszautasítani?! Mit érezhet ilyenkor az ajándékozó? Szeretettel elkészítette a legjobbat akarva az ajándékozottnak, örömmel nyújtja, és az nem fogadja, nem nyúl érte, vagy elveszi, de nem értékeli, csak valahol „ottfelejti”. Éreztél már valaha ilyet?
Legalább ennyire fájdalmas látnom, mikor valaki körömszakadtáig igyekszik, hogy megszerezze. Úgy érzi, neki azért tennie kell, valamit mutatni, kiérdemelni. Méltónak kell lennie arra az ajándékra, eleget letenni az asztalra. Egy ilyen különleges ajándékot nem dobálnak csak úgy minden jöttmenthez.
Én a legméltatlanabb állapotomban kaptam, mikor fekete pontokat érdemeltem volna ajándék helyett. Nem tettem érte semmit, mégis az enyém lett. Talán ezért is értékesebb mindennél számomra.
Álljon itt zárásként egy versrészlet, ami oly gyönyörűen elmondja érzéseim, ahogy én sose tudnám elmondani Nektek:
Most te nem látsz belőlem egyebet,
csak azt a fénylő kegyelemruhát,
mely ráborulva sebre, gyöngeségre,
fehéren, csillogón beföd.
Szövése köd,
de nem látsz rajta át.
Nem látsz belőlem egyebet,
csak ezt a fénylő kegyelemruhát.
Én… én tudom: alatta, rejtve,
fénnyel fedezve, elfelejtve,
én… én tudom, hogy ki vagyok.
Jaj, fekélyes bűnnel megvert,
rab, gyáva, gyönge régi embert
érzem mozdulni annyiszor még
hófehér köntösöm alatt.
De kegyelem borít el lágyan.
Járhatok fénnyel szőtt ruhában,
s ím szemed mást se lát belőlem,
csak a rámhulló sugarat.
(Túrmezei Erzsébet: És lennék fénysugár…)
Bartal Mónika