Kedd délelőtt. Az elmúlt napok nyárias időjárása után most lóg az eső lába. Isten lelki edzéstervébe beletartozik, hogy amikor egy nyugisabb hetet tervezel magadnak – na akkor jön közbe minden. Kicsit ki kell szakadnom otthonról, készülnöm kell a szolgálatokra. Az utcán rögtön inger ér: egy népes csoport tagjai, számomra ismeretlen nyelven kiabálnak egymással. A közelben nemrég nyílt egy új kávézó, oda veszem az irányt, nem pedig a megszokott törzshelyem felé. Kellemes hely, párszor már jártunk ott a családdal. Nincs nagy tömeg, de most nem is nyüzsgésre van szükségem.
Vidám latin dallamok szólnak a hangszóróból – de most más kell. Ahogy helyet foglalok, akaratlanul is fültanúja vagyok a pletykálkodásnak a másik asztalnál. Fülhallgató behelyezve, zajszűrés bekapcsolva – külvilág kikapcsolva.
Igyekszem rendezni gondolataim szétzilált sorait, amikor nyakon önt a lelkiismeretem: ugyanaz a száj tegnap még áldást, ma meg az indulatokat szólja. Lelkem a kezdődő bűnbánat jeleivel mutat rá arra, hogy Krisztus-követésem útja rögökkel van tele.
Bomlasztó, rothasztó beszéd. Belülről emészti fel azt is, aki mondja, és azt is, aki fogadja. Indulatos szavak. Olyan könnyen kicsusszannak!
„…tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom” – sóhajtok fel Ézsaiással együtt. Hányszor kellett volna inkább csendben maradnom, vagy nagy megfontoltsággal megszólalnom… „Köszönöm.” „Szeretlek.” „Ügyes vagy!” „Ez nagyon szép!” Egyszerű szavak, mégis építenek.
Visszaviszem az üres csészét, és a sütis tányért, megköszönöm, szép napot kívánok a kávézó tulajának – kezdetnek ez is valami. Egy pillanatra a nap is kisüt a felhők mögül. Szinte érzem, ahogy Jézus a vállamra teszi kezét. Most már ideje a házam népének, a gyászoló családnak, és majd az istentiszteletre összegyülekező közösségnek is áldást szólni…
Lőrincz Gábor