Mindig is utáltam a bizalomjátékokat. Van valami nyomasztó abban, amikor úgy kell hátradőlni a semmibe, hogy nem tudom, elkap-e valaki – éppen ezért, nem veszek részt ilyen játékokban. Az utóbbi időben azonban rájöttem, hogy van egy folyamat a bizalommal kapcsolatban, amely egyáltalán nem játék, és nagyon is szeretnék részt venni benne.
Az elmúlt években több dolgot megtanultam Isten közelségéről, de a legfontosabb az volt, hogy jobban tudja. Mindig. Mindent. Az a fajta szorongó vagyok, akit megnyugtat a tervezés és a teljes útvonal ismerete, de lassan megtanulom, hogy az utazás és a különböző állomások is épp olyan fontosak, mint a cél. Lassan megtanulom, hogy az Úr útjai valóban nem a mi útjaink, és néha érdemes nem ragaszkodni egykor fontos dolgokhoz. Tanulom elengedni az irányítást, mert szebb helyekre visz az út, ha Atyámat követem.
Általában visszatekintve van esélyünk meglátni, hogy az élet kanyargós útján milyen összefüggések juttattak el oda, ahol tartunk. Azonban néha megadatnak olyan ritka, rendelt pillanatok, amikor egyszerűen tudjuk, hogy onnantól megváltozik a világ és már semmi sem lesz ugyanolyan. Azt hiszem, ilyenkor tényleg érdemes elengedni a terveket, behunyni a szemünket és hátradőlni – de annak biztos tudatában, hogy nem a semmibe zuhanunk, csak teszünk egy lépést valami ismeretlen felé. És ott, ahol az emberi logika és precíz tervezés csődöt mondott, egyszerűen megérint a kegyelem.
Farkas Zsuzsanna