„Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három, ezek közül pedig legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13,1)
Sokunk által ismert Pál Korinthusiakhoz írott levelének ezen szakasza. Már- már talán, ha szabad így fogalmaznom, akár túl ismertté is vált nemcsak egyházi, hanem világi körökben is. Szerepel ez az igeszakasz valentini képeslapok borítóján, kis fatáblákon, melyek otthonaink díszítőelemeként szolgálnak, de megjelenik ez az igeszakasz életünk legnehezebb pillanataiban – sírkövek feliratain is, amikor valakitől végső búcsút kell vennünk, remélve, hogy a szeretet, az iránta érzett szeretetünk mint a legfontosabb elem, mindvégig velünk marad.
Sok helyen látjuk és olvassuk ezt az igét, de vajon a szívünkben is hordozzuk a jelentését? Vajon a korinthusi gyülekezet a szívébe hordozta ezen sorok jelentését?
Korinthusról ugyanis tudhatjuk, hogy egy mozgalmas életű görög város volt, a maga társadalmi és vallási szokásaival és sajátos normáival. Nem a tízparancsolat szerint igyekeztek élni az életüket, sokkal inkább az élet élvezete állt a gondolkodásuk középpontjában.
Nyitottak voltak az új befogadására, így a Krisztus áldozatáról való beszéd is mélyen érintette őket, és jó néhányan elköteleződtek az új tanítás mellett. Isten bőségesen adta nekik a kegyelmi ajándékokat: sokan közülük ugyanis nyelveken szóltak és prófétáltak.
Azonban a habitusukból és feltehetően az addigi szokásaikból adódott egy meglehetősen visszás állapot.
A gyülekezet tagjai pártoskodtak: az egyik csoport azt állította, hogy ők Apollós szolgái, a másik csoport Kéfásénak tartotta magát, megint egy másik csoport pedig Pálhoz, illetve Krisztushoz tartozónak mondta magát… Mindemellett, ha valami vitás ügyük volt egymással, azt perre vitték a pogány bíráskodás elé ahelyett, hogy egymás között békében intézték volna a dolgaikat.
Nem éppen követendő példaként álltja elénk az Írás a korinthusi gyülekezetet. Befogadták az evangéliumot, aszerint is éltek, de valami történt útközben, valahol megragadtak, valamiről elfeledkeztek…
De mit lehetett a baj?
A választ így fogalmazza meg Pál a 13. fejezet első versében: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom.”
A válasz a Szeretet, és ebben az esetben legfőképpen annak a hiánya – a feltétel nélküli, önzetlen szeretet hiánya Isten és embertársaik felé.
Tudom, talán már-már elcsépelt dolog a szeretetről beszélni, de úgy gondolom, hogy mégis szükséges, hiszen ahogyan a korinthusi gyülekezet, úgy néha talán mi is elfelejtjük ezt az aprócska, de mégis annál fontosabb dolgot – őszintén, szabadon szeretni.
Túrmezei Erzsébet Pótvizsga a szeretetből című verse kiválón szemlélteti számunkra ezt a fajta tökéletes, isteni szeretet:
A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam
Tanítóm előtt remegve álltam.Az első vizsgán én elbuktam,
A tételt bár kívülről tudtam,
De gyakorlatilag azt előadni nem tudtam.Szerettem én ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségemet?!Aki rágalmaz, kinevet?
Ad mindenféle csúf nevet,
Gyaláz és megaláz engemet?Ilyet nem tudok szeretni: – Nem!
És ezt húztam ki, ez volt a tételem.
Hogy ellenségemet is szeressem.Szereted? – Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom! – Hiába próbálom.Szelíden mondta, de erélyesen:
Pótvizsgára mész! És ha mégsem
Tanulod meg, megbuksz egészen.A szeretet nehéz tétel.
A legtöbben ebben buknak el,
Mert aki bánt, azt is szeretnünk kell.De Mesterem tovább tanított,
Különórára hívott,
Szeretetével sokat kivívott.Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit tehet a szeretet,
Eltűrni a kereszt-szegeket.Eltűrni a gúnyt, gyalázatot,
Töviskoronát, nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.Megrendültem egész szívemben.
Hát a szeretet ilyen végtelen?
Tanítóimtól tanulni kezdtem.(…)
És most pótvizsgáztam belőle,
Ott volt ellenségem is,
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle.De én szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem,
És a pótvizsgán általmentem.Tovább tanulok, tovább megyek.
Vannak szeretet egyetemek,
Magasak, mégsem elérhetetlenek.Mert más tudományt, sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok,
De ha szeretet nincs bennem
Semmi vagyok!
Azt hiszem, mindannyiunk számára nehéz lenne a szeretet tételéből elsőre jól levizsgázni. Ugyanúgy a korinthusi gyülekezet számára sem volt egy könnyen teljesíthető dolog, ők is pont ebben az aprócska, ámbár annál fontosabb dologban buktak el.
De hogyan lehet akkor mégis jól vizsgázni a szeretetből? Hogyan váljon tökéletessé a mi szeretetünk is? Kitől tanulhatnánk meg mindezt, hogy ne csupán az elméletet, de a gyakorlatot is teljesíteni tudjuk?
Szerencsére van egy nagyszerű tanítómesterünk, akinek tökéletes jegyzetei vannak a tárgy teljesítéséhez. Ez a tanítómester pedig nem más, mint Jézus Krisztus. Ő nemcsak teljesítette ezt a tárgyat, hanem hatalmas fölénnyel túl is szárnyalta azt.
Hiszen nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. (Jn 15,13)
Jézus Krisztus feláldozta önmagát értünk a kereszten, hogy nekünk bűnbocsánatunk és örök életünk legyen. Felfoghatatlan szeretet ez, amellyel Jézus viszonyult hozzánk, bűnös emberek felé
Ha tehát szeretnénk tökéletessé válni a szeretetben, minél több időt kell eltöltenünk Mesterünk iskolájában. El kell tőle kérnünk mindazokat a jegyzeteket, amelyekkel a szeretet pótvizsgáját már teljesíteni tudjuk. Fel kell ismernünk, hogy szükségünk van naponta feltöltekezni az Ő hűséges szeretetéből és ezzel a szeretettel kell tudnunk fordulni nekünk is az embertársaink felé.
Bók Viktória
Fotó: Molnár Zsófia