Feketén-fehéren: ezzel a mottóval kezdődött el tavaly az ÉlesztŐ szervezése, hogy végül a vírushelyzet miatt mindenkinek legyen még egy éve elgondolkozni a témán. Aztán idén augusztusban végre kiderült, hogy a résztvevőknek ez egyszerre jelenteti a kontrasztokat, a korlátokat, a kezdetet és a véget, abban azonban mindenki egyetértett, hogy feketén-fehéren el kell mondanunk, mit jelent számunkra Jézus Krisztus. A nagy kérdés csupán az: hogyan? Hogyan mondhatunk el bármit arról, akinek szeretete és kegyelme felfoghatatlan? Nincs elég szó és nincs olyan jelentéstartalom, ami kifejezné, mit is jelent ő. És mégis meg kell találnunk, ki kell mondanunk a saját válaszunkat – ami a Szentírásban gyökerezik, de mégis több, személyesebb.
Hogyan lesznek hát a kusza, megfogalmazhatatlan érzésekből gondolatok? Hogyan lesz a gondolatból hitvallás? Az utóbbi napokban erről Bérczesi Róbert dalszerző néhány sora jutott eszembe: „Amúgy a legtöbb gondolat a semmiből jön át, te meg lemosod róluk a hosszú út porát. Az egyik van, hogy fáraszt, a másik túlságosan szép, de te is látod, hogy van hova menned és neked ez innentől elég.” Én sem tudom pontosan, honnan érkeznek a gondolatok, de bizonyosan léteztek előttem is és messzebb érnek nálam. Amikor pedig elkezdenek formát ölteni, egyenként jelennek meg, betűről betűre – a fehéren feketével.
Számomra olyan az élet, mint történetet gépelni egy fehér lapra. Olykor egy régi írógép billentyűzetének keménységével, máskor pedig csak megérintve a képernyőt, puhán, tovasuhanón. Azonban ameddig egyedül írtam, nem volt igazi kezdete, mélysége és értelme. Tele volt a lapom fekete, összefüggéstelen szöveggel és egyre fogyott a hely. Aztán eljött az idő, hogy leüljek, elolvassam, mi történt eddig, és túllássak a szavakon. Bár korábban nem vettem észre, nem is a szöveg volt a lényeg, hanem a sorok között tündöklő fehérség: minden, ami még lehetnék és minden, ami vár – az a tisztaság és őszinteség, amire vágyom. Ezeken a fehér réseken keresztül jött értem Atyám, magához ölelt és segített kitörölni, mindent, ami sötét. Az új lapra pedig ő írt először, és bármennyire is fájt, ahogy megszületettek a szavak, első leütései kitörölhetetlen, nagy betűkkel vésték fel üzenetét: enyém vagy. Miden hibád, bűnöd és kételyed ellenére, mindeneddel együtt. Egészen.
Ezek voltak életem legfontosabb leütései – azok, amelyekből elindul minden gondolat, és az is, ahol minden összeér. Ezek már nem a sötétségtől feketék, kontraszttá és jellé lettek, hogy én magam is az lehessek. Így, egy csodálatos találkozással kezdődött el az igazi történetem, amit azóta is együtt írok minden valaha volt hívő keresztyénnel és Jézus Krisztussal. Így lettek engem formáló valósággá a múltban született érzések, a mosolyok, a könnyek és az álmok – amiket néha írunk, néha törlünk, máskor pedig aláhúzunk. Azóta ha meg kell fogalmaznom, mit jelent számomra Jézus, azt mondom, ő egyszerre a lap és a szöveg – de leginkább a pontosvessző a történetemben. Ezt az írásjelet akkor használjuk, amikor lezárhatnánk egy mondatot, de mégsem tesszük, mert még szeretnénk hozzátenni valamit. Akkor használjuk, amikor még van folytatás. Ezért minden reggel, amikor felébredek, hálát adok, hogy ő aznap is igent mondott rám. Hálát adok, hogy még nem zárta le ezt a történetet és azért is, hogy még van mit elmesélni. Ő maga a folytatás és az alap, ezért lehet, hogy a gondolatok a semmiből érkeznek, de rajta keresztül értelemmé, úttá, lehetőséggé válnak. Egyedül vele van hova mennem és ez innentől valóban elég. Krisztus az, akivel az lehetek, akinek lennem kell – és jóval több mindezeknél.
Farkas Zsuzsanna