„Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.” (1Sám 3,10)
Valamit furcsállok. Meg vagyok elégedve az életemmel, az életvitelemmel, a keresetemmel, mindennel, amit elértem. Jól teljesítek a munkahelyemen, a kapcsolataim a legnagyobb rendben vannak, jól kéne hogy érezzem magam, de mégsem ez van. Nem találom azt, ami boldoggá tenne, pedig annyi mindennel lefoglalom magam, ami másoknak az életük értelmét adja, haza gyakorlatilag csak pihenni járok. Nem értem, miért csinálom azt, amit, de arra jó, hogy elnyomja a gondolataimat. A gondolataimat, amik azt mondják: több kell, hogy egyszer ki fogok égni abban, hogy ennyi mindent csinálok, és mégis semmisnek érzem. Miért csinálom, ha nem tudom kiélvezni a munkám gyümölcsét? Ha ez így marad, maradok én meg, amit felhalmoztam, hogy aztán arra gondoljak, mennyi mindent feláldoztam volna azért, hogy ne ez legyen a vége. Ebben az állapotban fogok meghalni? Van ebből kiút? Mi lehet az, amit még nem próbáltam, és mégis más eredményt hoz? Lehetne csend a fejemben…
Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.
Csémy Pál