„Bízd az Úrra utadat.” (Zsolt 37,5)
Őszintén, ebben a korban szinte elvárják tőlünk, hogy már most pontosan tudjuk, mik leszünk húsz év múlva, és görcsösen tervezzünk meg minden egyes lépést. Folyamatosan azon pörgünk, hogy mi lesz a továbbtanulással, a kapcsolatainkkal, és úgy érezzük, mindent nekünk kell kontrollálni. De a zsoltár szavai – „Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik” – teljesen átírják ezt a stresszes forgatókönyvet. Számomra ez a mondat nem azt jelenti, hogy feküdjek le és ne csináljak semmit, hanem azt, hogy engedjem el a megfelelési kényszert. Amikor valami nem sikerül – legyen az egy rossz jegy, egy elrontott felvételi vagy egy csalódás –, hajlamos vagyok azt hinni, hogy összedőlt a világ. Pedig pont ezek a mélypontok mutatják meg, hogy nem irányíthatok mindent, és ez valahol elképesztően felszabadító. Isten tervei sokszor teljesen mások, mint amiket én kigondoltam a szobámban ülve, de idővel mindig rájövök, hogy sokkal jobbak. Hinni pont ott kezdődik, ahol a saját logikám és a Pinterest-boardjaimra tervezett jövőképem véget ér. Olyan ez, mint amikor egy hatalmas festménynek még csak az első ecsetvonásait látom, de ő már tudja, milyen gyönyörű lesz a végeredmény. Amikor képes vagyok letenni a kezemből az irányítást, a folyamatos szorongást végre felváltja egy mély, megmagyarázhatatlan nyugalom. Isten akkor is gőzerővel munkálkodik a háttérben, amikor én a sötétben tapogatózom és semmit sem értek az egészből. Ha visszagondolok az eddigi éveimre, a legnagyobb csalódásaimból nőttek ki a legfontosabb tanulságok és a legjobb dolgok. Végül, amikor összeáll a kép, csak mosolygok magamon, és rájövök, hogy mindennek pont így kellett történnie.
Csonthó Tímea