„Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.” (Jel 1,8)
Volt egy óra a szobám falán, ami tűrőképességet próbáló ketyegéssel üvöltötte bele a napokba az idő múlását. Érdekes, hogy számomra inkább megnyugtató érzés volt hallgatni, szerettem elaludni erre a kiszámítható, állandó, pontos zakatolásra.
A megszabott idő is valahogy így ketyeg bele a mindennapjainkba. Van, aki békességgel szemléli, van, aki siettetné, van, aki megállítaná, van, aki tudomást sem venne róla.
Több alkalommal sóhajtottam fel, hogy segítsen a Lélek úgy tekinteni az időre, ahogy az Atya tekint. Szeretnék néha belepillantani abba az idősíkba, ahol a múlt, a jelen, és a jövő egyszerre történik. És amikor ezeket az igéket olvasom, rádöbbenek, hogy ha Jézusra tekintek, mindez megtörténik. A világmindenség ebbe a mondatba sűrűsödik bele, hogy „ÉN vagyok az Alfa és az Ómega… a Mindenható”.
Beleremeg a lélek.
Ebből a perspektívából szemlélve a napokat más színeket kapnak az évgyűrűk, a naptárlapok, az örömök, a könnyek.
Az ordító ketyegés pedig örök szívdobogássá szelídül.
Édes Erzsébet