„A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek.” (1Kor 12,4)
Szeretném egy rövid tanmesével kezdeni: Egy napon az állatok úgy döntöttek, hogy az emberekhez hasonlóan olimpiát rendeznek. Megválasztották a bizottságot, akik, hogy mindenki egyenlő eséllyel indulhasson a nagy megmérettetésen, összegyűjtötték az állatokat, hogy együtt eldöntsék, hogy milyen versenyszámok legyenek. A hal szájáról le tudták olvasni, hogy az úszást javasolja; a kenguru a távolugrást, a medve a birkózást, a ló a futást, a sas pedig a vitorlázórepülést ajánlotta. Miután mindenki elmondta a javaslatát, megegyeztek a sportágakban. Az első versenyszám az úszás volt. A hal igazán remekelt, a medve is élvezte, és ő lett a második. A ló és a kenguru is célba értek, csak kicsit tovább kellett várni rájuk. Szegény sast viszont úgy kellett kihúzni a vízből, mert majdnem belefulladt. Miután elmúlt a rémület, következett a távolugrás. A kenguru elfelejtette az úszás során szerzett kudarcát, a ló is igazán jól teljesített. A medve is egészen jól megbirkózott a feladattal. A sast azonban három próbálkozás után ki kellett zárni a számból, mert a nekifutás után, amikor ugrott, reflexből mindig kinyílt a szárnya, és hát az ugye már repülés. Szegény hal, képzelhetjük mit produkált… A birkózást a medve nyerte, de szegény sasnak már az első fogásnál eltörte mindkét szárnyát. A futásban a ló lett az első, a kengurut ki kellett zárni, mert képtelen volt futni, mindig ugrálásra váltott. A hal persze megint rosszul járt. Végül eljött a vitorlázórepülés, a sas kedvenc száma, de a sérült madár nem tudott indulni, a többiek pedig, amikor meglátták, hogy milyen magas hegy szélén van a rajtkő, visszaléptek a versenytől.
Különös dolog ajándékot kapni…
Isten mindenkinek különböző kegyelmi ajándékokat adott. Ha csupán saját tehetségünkre támaszkodva akarunk fejlődni vagy szolgálni, úgy járunk, mint a meseszereplők. Megsérülünk, összetörjük magunkat – lelkileg –, elveszítjük a kedvünket, és inkább visszalépünk, még attól is, amire egyébként képesek lettünk volna. Ha azonban felismerjük, hogy mire tett képessé minket Isten, akkor örömöt találunk a szolgálatban, fejlődünk, és áldássá lehetünk a környezetünknek.
Isten megajándékoz – márpedig ajándékoz, a körülményeket is megteremti hozzá, biztosítja az eszközöket és az útmutatást is. Isten először mindig jellemformálással kezdi, csak azután kezd hozzá az elhíváshoz. Amikor elhív valamire, akkor már jó előre felkészít. Először érzelmi töltetet ad a szolgálathoz, másodszor elölről kezdi a szívünkben és a lelkünkben való építkezést, harmadszor pedig Isten sosem fog olyan jövőképet, ill. feladatot adni, amit csak egyedül tudunk végezni. Mindig állít mellénk embereket, akik ellensúlyozzák a gyengeségeinket, vagy épp elfogadják az Úrtól kapott különös kegyelmi ajándékainkat.
Az Úr szemében mindenki fontos. Minden „szerepkör” fontos! Értékes vagy te is, mert Isten azt mondja, és mert hatalmas váltságdíjat fizetett érted, mikor elküldte Jézust, hogy meghaljon érted a kereszten.
Hagyjunk fel azzal, hogy másokhoz hasonlítgatjuk magunkat, és olyasvalakik próbálunk lenni, akik nem is mi vagyunk! Ismerjük fel, hogy milyen ajándékok vannak az Úrtól, és hogy mire hívott el, s kezdjünk azokra építeni. Mert amikor a lelki ajándékainkkal élünk, örömöt szerzünk Istennek. Ezzel is Őrá figyelünk – mert a „cél a kereszt”.
Isten ajándékai ma is záporoznak ránk. Minden nap egy új friss levegő Istentől – egy lehetőség értékelni az Ő tökéletes ajándékát. Állj meg most pár percre, és gondold végig, miért lehetsz most is hálás. Vedd számba, hogy mi mindent kaptál ma is Istentől: mennyi boldog, áldott, szolgálattal teli, tapintható és kézzel meg nem fogható ajándékot.
Ennek tudatában mikor és hol fogod elkezdeni kamatoztatni az Úrtól kapott különleges ajándékaidat?
Olláry Andrea