„Minden forrásom belőled fakad.” (Zsolt 87,7)
A múlt héten erdei táborban töltöttem rövidnek tűnő két napot. Áram és vezetékes víz nélkül. Sátorban aludva.
Egy forrás volt a táborhely közelében. Helyesebben: emberemlékezet óta egy forrás van ott, a közelében alakították ki a táborhelyet. Onnan hordtuk a vizet, oda jártunk mosakodni. Nem túlzok: frissítő élmény volt.
Csapvízen nőttem fel, mint manapság mindenki más. A forrás szelíden zubogó állandósága viszont most jellé vált számomra. Amit értettem, íme átéltem: a vize nem elzárható. A fülemben van most is csobogása.
Vendéglátónk karon ülő gyerekkorától ott tölti a nyarakat. Hiteles elmondása szerint a forrás soha nem apadt el. Arra gondolok, hogy miközben ezt leírom: most is lágyan csörgedezik… És felfakad bennem a hitben megélt valóság, hogy az Úr Jézus számunkra a szabadság forrása. Szomjat olt és megtisztít.
Jó, ha együtt lehetünk közel a forráshoz. Életünk forrásához. Jó megélni Jézus ígéretét: „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne” (Jn 4,14). Ha együtt vagyunk, hangosabbnak hallom csobogását. Ha együtt vagyunk, nem vagyok szomjas. Ha együtt vagyunk, tisztább vagyok.
Langschadl István